Ahogy Kovács Kati mondaná "Rossz randevú, a kutyának való"- és milyen igaza van... 

Tegnap találkozóm volt életem legelső - hozzáteszem végig plátói - szerelmemmel. Életemben először nem tekintettem rá úgy, hogy meg akarom kapni. Utoljára hat éve találkoztunk, akkor még éreztem iránta valamit, de most már úgy láttam Őt, ahogy mindenki más is látja.

Érzéki csalódás volt. Egy világ dőlt össze bennem.

Rá kellett hogy jöjjek, hogy akibe éveken keresztül szerelmes voltam, az az ember aki (a férfiak terén) az ízlésem kialakulásában egy mérföld kő volt... az valójában sosem létezett, végig csak a fejemben élt. A valóságban az az ember, akibe én szerelmes voltam és az az ember akivel tegnap találkoztam köszönő viszonyban sincsenek egymással. Nem mondanám hogy tökéletes ellentéte egymásnak a két ember, de körülbelül olyan szinten vannak mint a sör és a bor. 

Tegnap este, a találkozó után rendkívül össze voltam zavarodva. Úgy tűnik hogy valóban káros, ha az ember huzamosabb ideig plátóian szerelmes valakibe, és ennek valóban vannak hosszú távú, vissza nem vonható következményei. Sosem gondoltam volna, hogy ez ügyben ezt nyíltan kijelentem, de basszus én mekkora egy marha vagyok. Ennyi erővel egy mesefigurába is lehetettem volna szerelmes, több értelme lett volna. A találkozónknak egyetlen hatalmas előnye volt: végre elvarrtam azt a szálat, ami közel 10 éve került képbe, és már régóta el kellett volna varrnom.

Túl sokáig halogattam hogy szembe nézzek az igazsággal. Olyan ez mint a fogorvos. Önmagad csapod be, ha azt gondolod hogy egészséges vagy. Halogatod heteken, hónapokon, éveken keresztül... és végül olyan késő lesz, hogy akár elvesztheted egy részedet. Én most elvesztettem... mármint nem a pasira gondolok (azt ki nem szarja le?) hanem arra, hogy tulajdonképpen valahol Ő is tehet arról, hogy én ott vagyok ahol. Életem legképlékenyebb, legfogékonyabb, legérzékenyebb időszakában voltam belé igazán, őrülten, mélyen (truly, madly, deeply) szerelmes. 

Most lehetne azt mondani, hogy eltelt 10 év, Ő is sokat változott meg én is... de valójában ez nem lenne igaz. Ültünk egymással szemben a teázóban, és én még mindig 31 évesnek láttam Őt, Ő pedig még mindig 15 évesnek látott engem. 

Nem tudom hogy ez karmikus találkozás volt-e vagy sem, de tény hogy úgy éreztem, mintha valami görbe tükör előtt állnék. A találkozó vége felé felismertem magam (pontosabban az idegesítő rossz tulajdonságaimat) benne (ez mondjuk nem nehéz, hiszen mindkettőnk tipikus Szűz). Butaságokat beszélt, hogy oldja a feszültséget, szakbarbárkodott- holott gőzöm sincs az Ő szakterületéről, mindeközben pedig végtelenül zárkózott volt amit a fentebb említett dolgokkal próbált leplezni, és ez csupán 3 dolog abból a rengeteg dologból, amit tapasztaltam hogy idegesítő és korábban jelezték nekem mások hogy ezeket én is csinálom és számukra idegesítő. Valóban idegesítő. 

Tudom hogy Ő magányos, és sajnálom miatta. Valahol félek attól, hogy egyszer én is ilyen összetört, zárkózott és magányos leszek.